Na jó, nem meglepetés, újabb w40k - de mentségemre legyen mondva, ez a lélekivós dolog teljesen beszippantott. Jó, persze, nem isznak lelkeket, de akkor is. Jól meg van írva, na.
Igazából, akik valaha el akarják olvasni az egész sorozatot, azok ne nagyon olvassanak a tovább mögé - számukra lelőhetem az egész első kötet legnagyobb meglepetéseit, fordulatait. Az pedig ugye nem lenne szép.
Node nem is ez a lényeg, hanem, hogy hányattatott sorsú káptalanunk története ott fejeződött be, hogy erőt merítve a Császár iránt érzett hűségükből és Dorn emlékéből megtagadták a Káosz egyik hercegének, Albraxesnek csábító ajánlatát, hogy csatlakozzanak a sötét oldalhoz. Mindezt megfejelték magának Albraxesnek a kizsigerelésével is - ha hozzáadjuk a másik, Ve'Meth ellen aratott győzelmet, bizony ez szép teljesítmény egy rendháborún átesett csonka űrgárdista csapattól.
A The Bleeding Chalice (Vérző Kehely) egészen hátborzongató képsorral kezdődik: egy inkvizíciós tisztogató csapat egész egyszerűen és szó szerint kitörli az emberiség történelméből a Lélekivó rendházat. Természetesen csak a rájuk vonatkozó összes feljegyzést és adatbankot, amit a Librarium kontinensnyi tárolólabirintusában őriznek. Nos igen, a Birodalom nem csak tettek nélkül hiszi azt, hogy a tudatlanság áldás.
A feljegyzések elpusztítása önmagában természetesen nem elég: az Inkvizíció a látványos módszereket kedvelő, de éppen ezért a vadászatban elbukó Tsouras helyett Thaddeus inkvizítort bízza meg a feladattal, hogy kerítse elő a renegátokat. A nyomok viszont gyorsan hűlnek a galaxisban, s nem csak ők futnak versenyfutást az idővel. A Lélekivóknak is meg vannak számlálva a napjaik: a rajtuk eluralkodó mutáció és elfajzás egyre brutálisabb formákat ölt, ami egyre több csatatestvér életébe került. Meg kell találniuk a megoldást, mielőtt túl késő lenne.
A sorozat második része szédítő és villámgyors nyomozás a galaxison át, olyan állejtő részekkel, mint például a Mechanicum adattárába való kommandós behatolás, vagy menekülés a titokzatos vírus pusztítása nyomán éppen önmagát felfaló bolyvárosból. Emellett Teturact annyira remekül kitalált főgonosz, ami ritka a tök átlagos Slaanesh- meg Tzeentch-szállta kultisták meg mutánsok közt :-) Zombi bizony, de a világ nagy szerencsétlenségére pszi zombi, így még motivációt is talál magának. Mégpedig, hogy belőle Káoszisten lesz.
Az első könyv is ütött, de ez a második még rátesz egy lapáttal, olyan akciók és csemegék vannak benne, hogy a fal adja a másikat. Ez a kötet feljutott a személyes w40k toplistám tetejére, s ott osztozik a két nagy klasszikussal, az Inkvizítorral és az Űrgárdistával. Megérdemli. 10/10
