Úgy döntöttem offolok egy kicsit, annál is inkább, mert letettem egy időre az eretnekség-könyveket, és a majd egy éve polcon porosodó halomból előhúztam a még olvasatlan Soul Drinker-t.
Rögtön az elején lelövöm a poént: a regény elképesztően bejött, éppen ilyesmire vágytam már - ami eltér a szokványostól. Node miről is van szó? A történet középpontjában a Soul Drinker (Lélekivó - hát nem baromi cool név?) káptalan áll, akik a Császári Öklök egyik utód-rendháza, s imigyen Rogal Dorn leszármazottai. A leglojálisabb rendházak közé tartoznak, specialitásuk a villámgyors támadás, behatolás és az űrjárművek megszállása.
Az Adeptus Mechanicus csodálatos gépeinek, a Flotta városnyi űrhajóinak hála folyik az öldöklő háború galaxis-szerte, de alapjaiban a számolatlan emberi verejték és szenvedés a Birodalom mozgatórúgója. Éppen ezért fontos kereskedelmi csomópont a Lakonia bolygó körül keringő, Van Skorvold szindikátus irányította űrállomás. Az Van Skorvold család ugyanis az emberi transzportokból szedi a hasznát: a bolyvárosok elviselhetetlen zsúfoltságát tovább elviselni nem képes szerencsét próbálókból, gyilkosokat, eretnekeket szállító börtönhajókból, a Mars szervitorüzemeibe tartó, agymosásra váró szerencsétlenekkel telezsúfolt Mechanicus teherhajókból, de még psziket szállító Fekete Gályákból is. Mind megállnak itt, rakományt cserélnek, átrakodnak. Csakhogy úgy tűnik, a Van Skorvold testvérek sötét praktikákat űznek kicsiny otthonukban (az állomás maga 3-4 kilométer átmérőjű), pletykák szólnak elfajzásokról, mutáns magánhadseregről, s még némi üzletelésről is idegen fajokkal.
Chloure, az Administratum konzulja egyszerre próbál jó alattvalója lenni a Birodalomnak és egyben megalapozni saját jövőjét: terve szerint lecsap az eretnek űrállomásra, átveszi az irányítást, s ezentúl ő fölözi majd le a hasznot.
Hagyományos haderő bevetésével azonban gyakorlatilag rommá kellene lövetnie az állomást, hogy elfoglalhassa, így mikor megneszeli, hogy a Van Skorvold páncélteremben a rengeteg kincs közt egy legendás ereklyét is őriznek, zseniális ötlete támad. A piszkos munkát elvégezteti egy űrgárdista házzal, mégpedig a sebészi pontosságú és váratlan akcióikról híres Lélekivókkal - az ereklye ugyanis nem más, mint az évszázadokkal korábban elveszett Léleklándzsa, a káptalan legnagyobb hatalmú szent ereklyéje. Konzulunknak minden oka megvan a bizakodásra, hiszen az űrgárdisták mellett még egy Adeptus Mechanicus csatahajó is csatlakozik a flottához.
Minden a tervek szerint, tökéletesen halad, míg a Lélekivók el nem érik a páncéltermet, s meg nem próbálják begyűjteni a Léleklándzsát. Akkor ugyanis elszabadul a pokol...
Ennyit a történetből ízelítőnek, bármi egyéb infó már spoileres lenne nagyon.
Ami a legjobban bejött, az az, hogy végre betekintést nyerhetünk - még ha csak érintőlegesen is - az Adeptus Mechanicus praktikáiba, szervezetébe, sőt még az egyik, általuk uralt világba is. Nem hiába várom annyira ezt a kis "füzetkét" is. A másik maga az eddig nem látott elképzelés: valaki úgy legyen hű a Császárhoz, hogy közben megtagadja magát a Birodalmat, mint velejéig korrupt szervezetet. Ez a kettő nekem már elég a sikerhez, de ha ehhez hozzáadjuk még a durván pörgő akciót, ami szinte le sem áll az első oldaltól kezdve, akkor máris ott tartok, hogy életem egyik legjobb W40k könyvén vagyok túl. Persze van még elég előttem álló regény.
A Soul Drinker egy sima 9/10, s már rá is vetettem magam a folytatásra, hiszen semmi sem érdekel jobban, minthogy ezután mi fog történni aktuális kedvenceimmel, a Lélekivókkal.
